„Nemsokára vége a szinháznak. Aztán nyomban kezdődik a másik szinház.
Nyáron mindössze csak szerepcsere történik. Szinész lesz a néző és néző a szinész.
Gyakran megfigyeltem. A balatoni homokban délelőttönként egész müvészkávéház fekszik, csupa-csupa szinész, aki ilyenkor nem felöltözik, hanem levetkőzik uj szerepéhez. Azok, akik télen az ivlámpák fényében sápadtak, a bennük maradt pogány vággyal imádják a napot, halvány, szőke nők udvaroltatnak maguknak a sugarakkal. Egy sörényes hősszerelmes kopaszra nyirtan hever dagadó bronzmellel, feszülő izmokkal. A kómikus olyan, mint egy római harcos. Egy tulfinomult dramaturg a szerecsenhez hasonlit.
Mindnyájan láthatóan örülnek a változásnak. Órákig izzadnak, hogy csak egy árnyalattal is barnuljanak. Amint előttem van ez a sok-sok arc, a napsugár ecsetje alatt, a fényképész másoló-rámáit látom, az érzékenypapirokat, melyeket csak a fény tud kiszinezni és mindig arra gondolnak, hogy talán ők is az igazi életképüket várják a természettől. Beugranak a vizbe és eszembe jut a fényképész aranyfürdője. Ők ekkor egy képet rögzitenek meg. Át kell alakulniok, teljesen. Levetkőznek mindent, müvészi cafrangot, ruhát, bőrt, beteges, városi szint, szabadulni akarnak a multtól. Ellenkezőlét játsszák annak, ami az életünk s ennyiben ezuttal is szinészek, mint ahogy minden nyaraló az. A milliomos az erdőben kés, villa nélkül ebédel, a kishivatalnok a legelőkelőbb szállóban költi el egy évi félretett pénzét. Édes tettetni, hogy mások vagyunk, mint egyébkor, napfürdő után gázolni a kavicsot és férgeket, barbár módra fejünkre csapni a sapkát, mint a sisakot. A szinészek az életet játsszák.
Este pedig más játék kezdődik, melynek szereplői a szinházak téli nézői. Ilyenkor van a holdfürdő. Azok vesznek részt benne, akik nem voltak ott a napfürdőben. A müvészek már fáradságtól részegen horkolnak a párnán. De kimásznak a homokba mindazok, kiket délelőtt hiába keresünk. Leülnek a padra, fübe, homokba, jegenyefák közé és süttetik arcukat az ólomfényü holdvirággal. Azt akarják, hogy jussé megfehérüljön pirozspozsgás arcuk, puhuljon kérges lelkük, köd lopódzzon nagyon is határozott, éles szemükbe. Ők is kurát tartanak. Az idő néha kedvez nekik. Felhők közül emelkedik a hold, a tavat csodálatosan világitja meg az égi világitómester. Messze, a tihanyi partnál, hol az ekhó alszik, világoszöld fényben tündököl a víz s a badacsonyi szőlőhegyek felől fujdogáló szél illatot, sellő-éneket, bóditó idegességet hoz.
Ekor kezdődik a darab. A társaságot csak cigaretták és szivarok kis lámpásai világitják meg. Látni, hogy mint egészségesek és tultápláltak. Hallani, hogy mind érzelgősek. Egy vidéki alkusz el van ragadtatva a természet szépségétől. Az árdrágitó illatszert locsol ruhájára, a költészetet dicséri és fejét ájultan tartja a beteg égitest felé. Egy sikkasztó az ideálizmusról beszél. A panamista könnyezik. Egy vénleány nyavalyatörős verset dadog. Várják az éjfélt s mikor a villákban kilobbannak az ablakok, a kertilámpákban csonkig égnek a gyertyák s csak az ég világit s összeolvad éj és tücsökzene, békakuruttyolás és vizszag és tobzódik az érzelgősség. Hallhatóan emészt az egész társaság, mennydörög a gyomrokban a dus vacsora, sirnak az elérzékenyüléstől. Egy hájfejü képviselő kéjesen forgatja vizilószemét. Az agg táncosné kitárja karját. Hervadt szája, mely valamely hernyóhoz hasonlit, megindultan mozog és aranyfogai csillognak a holdfényben. A vasgyuró tántorogva áll e gyönyörüségben. Mindegyik között azonban egy közismert házasságközvetitő viszi a főszerepet. Kidülled a nádfotelből átadja magát a lira varázsának. Mély meggyőződéssel sóhajt. A hold pedig megezüstözi nadrágtartóját és kidülleszti hasát. Ők az elhagyott part szinészei.
Nemsokára vége a szinháznak. Aztán nyomban kezdődik a másik szinház.”
(Színházi Élet, XI. évfolyam, 25. szám – 1922 junius 18-tól junius 24-ig – 1-2. oldal)
A rovatot a
támogatja.
