„Me-het!” kiáltja a konduktor meglehetősen mély hangon; a tüzes paripa egyet füttyen s magával ragad egy sor kocsit, azok egyikében engem is. Nem fogom untatni a nyájas olvasót az ut leirásával, mely még a szemlélőre is unalmas. Elhagyom Csabát s annak – a mint a coupéból kivettem – a rozsdától pirosló vetésit; végig futok Gyoma s Mezőtur sikségén, a hol a vonal mentiben tengernyi víz lepi el a kaszáló és a szántó földeket; a birtokos csakis egy pár ruczán vehet kárpotlást, mely e vidéke szép számmal tenyész. Budapestet, melynek az esti homályban fénylő ezer lámpája távolban ugy tünik elő, mint mind meg annyi bogár – hátra hagyom az alatta zöldséget termelő földjével együtt, melyre elég jutott szinte az isten áldásából, a vizet emelő malom gebéje pihen s a karalábé ugy néz ki a vizben, mintha minden szála külön-külön egy oriási tükörbe volna bedugdosva. Egyenesenn a magyar tengerre s annak háborgó tetején uszkáló „Kisfaludy” gőzösre viszem, mely Siófokról, hol a Balaton oly óriási károkat okozott magas emelkedése által, a bele nyuló Sió csatorna zsilipjeit s a gát egy részét elszakitotta s a közel vidéket; Sió-Marost, P.-Nyéket, Hidvéget árjaival elönti, Siófoknak látogatott fürdőjét lerombolta, s a mint egy siófoki beszéli, már féltek hogy a Balaton meg akar szökni. A mint mondom a „Kisfaludy” őzösére viszem mely Siófokról m. hó 28-án 11 órakor Balaton-Fürednek vette utját. A Balaton meglehetős csendens volt, mint sik-alföldünkön a zöld vetés ha csendes szellő lengedezi, olyannak tünt fel kis hullámokat verő zöld tükre. A hogy a hajó kiért a sikra nagyszerü látvány terült el szemeim előtt, gyönyört nyujtott a természet; a tulsó parton a Balaton félivben körüllövedző hegylánczokon szétszort nyári lakok kis faluk melyeket elégedett nép lakja hisz nincs jövedelmi forrása oly rizikónak kitéve mint alföldünk; többnyire halászattal s többnyire szőlőműveléssel foglalkozik. Aszófő, Füred, Arács, Csopal, Köves, Lovas stb. s a fél-iv közepén a Balaton partján épült, hazánk legnevezetesebb, leglátogatottabb s a legtöbb kényelemmel kinálkozó fördő, szóval bár merre tekinték mindenütt festői szépséggel találkoztam. Egy óra alatt megtette a gőzös ez utat, s kikötött Balaton-Füreden, hol a víz szinte óriási károkat tett. A hideg uszoda a víz alá bujt, illetőleg ez emelkedett fölibe s legalább 1 ½ méterrel feljebb kell emelni; a parton elterülő sétakertnek a legszebb részét 3–400 lépés szélességben tönkre tette az áradás.
Élvezni óhajtottam mind azt, mit a természet s az ember ezen vidékre összehalmozott. Legelőször Tihanyra rándultunk át hugommal – kivel ez utat tevém – egy kedves müvelt családdal M. J. urhölgygyel a főváros egyik felsőbb leányiskola tanárjával s anyjával együtt kikkel e hajón ösmerkedtünk meg. Egy óra alatt egy földnyelven át a Balatonból kiemelkedő sziklák egyik éjszaknak fekvő magaslatán voltunk, a hires, régiségekben oly gazdag két tornyu templomban, melyet 1710-ben Ágoston nevezetü apát épitett. A vezető, az egyháznak 25 év óta gondnoka, egész regéket beszélt minden egyes tárgyról, levezetett e templom alatt lévő s még 1047-ben épült és a sziklákba kivágott kisebb templomba, melynek egyik oldalán egy kereszttel jelzett kőlap megett I. András hamvai porladoznak, a felső 5 nagy s mindenike művészek által festett oltárokkal feldiszitett templom egyik sekrestyébe, hol a hölgyek nagy érdekkel nézték végig a 30 papi öltözetből, sok tiarából s mind megannyi szinaranynyal kivarrt, egyéb kellékekből összeállitott tárt; ezt ez a püspök viselte, amazt maga Mária Terézia varrta. A sekrestyében láttuk Loyola Ignácznak 1566-ban viaszból készült mell-képét; egy 2 öl hoszu nehéz ezüstből készült, gyémánt, rubin smaragddal kirakott keresztet. A régiségek kincstárától s a szives kalauztól csak hamar elváltunk, hogy gyönyörködhessünk mielőbb a tihanyi viszhangban. A templom előtt egész sereg várakozott ránk, kiknek keresete a fürdőből kijövő vendégek áldozatkészsége, melyet nekik a csodás kecskekörömért s a viszhang bemutatásáért nyújt. Különös terméke a Balatonnak ezen valóban kecskeköröm alaku kő, melyet, vihar alkalmával a partra kivet, melyről egy rege igy szól: Két uraság lakta hajdan e vidéket s tömérdek kecskét s birkát nevelt; rosz viszonyban voltak egymással, mert hol az egyik, hol a másik a nyáját a más legelőjére vezette, egy izben a hogy találkoznak s egyike istenkáromlása között hegy követ emel, hogy vele a másikat megdobja, a kő alól egy forrás fakad, melynek gyors kiömlése elönté a völgyet s az összes nyájat. Innen ered a Balatonban a kecskeköröm. Csakhamar – míg egy gyerek ezen regét elbeszélte –elértük azon pontot, hol a viszhang a legtökéletesebb s legott glédába állt a gyerek sereg s már betanult s többnyire nyolcz tagu verseket kiáltott:
Tihanyban szép a kilátás,
De nehéz ám a feljárás,
Ha a járás könnyebb volna
Sokkal több vendége volna (?)mely sorokat tökéletesen visszaadta a viszhang. Elmondattam velök barátaim neveit: „Sebők, Fáczány, Mérték Mátyás; s messze távolról, mintha Csabáról jött volna, hiven visszaadta. Másnap a sima kövezeten Veszprém felé hajtottunk, regényes magas hegyen át, melynek lábainál virágok feslenek s itt-ott felbugyogó forrás mint ezüst kígyó siklik lefelé hogy Székesfehérvárig szemlélői legyünk a rengeteg Bakonynak s a vizi madarak hazájának, a Velencze tónak. (…)”
(Békésmegyei Közlöny – 6. évfolyam, 53. szám. – 1879. junius 5. – 1-2. oldal)
A rovatot a
támogatja.
