1848. március 15-én az egész magyarság összekapaszkodott. Nem volt ez másként a Balaton partján és környékén sem. Kovács Emőke helytörténeti visszatekintése.
1848. március 22-én már Kaposváron rokonszenvtüntetést szerveztek a győztes pesti forradalom hatására. Majd májusban a régióban is elkezdték szervezni a nemzetőrseregeket. 1848 szeptemberében Josip Jelačić horvát bán csapatai Zala és Somogy megye területén keresztül – Balatonszemes, Zamárdi, Kiliti érintésével – vonultak, szinte barbár módon letarolva mindent. Balatonszemesnél érkeztek meg a tóhoz.
Egy nevezetes találkozás terve hiúsult meg itt. István nádor, főherceg – nemzetünk nagy támogatója, akkoriban még a magyar honvédseregek parancsnoka – szerette volna rábírni Jelačićot arra, hogy intézzék békésen az ügyeket. Ezért a nádor Balatonfüred irányából elindult az akkor már üzemben lévő Kisfaludy gőzösön a déli part felé. De Jelačić nem tűrt semmilyen kompromisszumot, a találkozó meg sem történt és a bán csapatai Székesfehérvár felé vették az irányt. Közben a déli parton érintették Siófokot, ahol hatalmas pusztítást végeztek. A lakosság nagy része elmenekült, a kisgyermekeket a szomszédos településeken – Ságváron, Törekiben – bújtatták el. A történelmi legendárium szerint Nemes Piszaszics József bíró a Sió két partját összekötő hidat lebontatta, hogy ezzel is feltartóztassa a horvát katonákat. A bán ezt kiáltotta át a túlpartra:
Emberséges emberek! Ha egy óra alatt össze nem állítjátok a hidat, akkor mi megcsináljuk, de kő kövön nem marad a faluban.
A siófokiak nem engedelmeskedtek, a bírót elbújtatták, Jelačić beváltotta ígéretét, és hadait a Siófoktól nem messze található Kilitin állította fel. Közismert, hogy Jelačićot hamarosan sikerült feltartóztatni, egy hatalmas vereséggel, Pákozdnál, 1848. szeptember 29-én. A bán Bécsig „futott”, csapatainak egy részét a Dél-Dunántúlon hagyta hátra. Perczel Mór – akinek nevelője korábban Vörösmarty Mihály volt – Jelačić két hadtestét a Sió mellett fegyverletételre szólította fel.
A szabadságharc kezdeti sikerei egy országot hoztak lázba, de a fekete sas lobogója alatt harcoló osztrákok nem adták fel, majd az oroszokkal együtt vérbe fojtották a szabadságharcot. 1849 tavaszán még több reménysugár is akadt, hiszen az ekkor zajló dicsőséges hadjáratsorozat során még Buda várát is felszabadították. A balatoni térségben ekkoriban a sikerek már elmaradtak. Noszlopy Gáspár somogyi kormánybiztos általános népfelkelést hirdetett. A szedett-vedett nemzetőrök, fegyver és gyakorlat nélkül a Jut és Kiliti község közötti erdős részen gyűltek össze. A szabadságharc azonban elbukott, s a világosi fegyverletétel tragikuma évszázadokra bevonult a magyar történelembe.
Mint minden térségnek, a balatoni régiónak is megvoltak a maga hősei. Nemcsak a hidat lebontató bíró vagy a később kivégzett Noszlopy, hanem Gaál György kiliti református lelkipásztor is emblematikus figurává vált. A szabadságharc idején elmondott, a Habsburg-házat ostorozó beszédei miatt 1849-ben feljelentették. Szónoklatainak hevessége és a győzelembe vetett hite hat év börtönt jelentett a lelkésznek, Kufsteinben.
A térség – ahogy a nemzet sem – nem feledte el az 1848-as időket. Ez lett egyébiránt Ferenc József nagy büntetése. Kossuth Lajos, a magyarok Mózesének kultusza az egész világon elterjedt. És a régió hű maradt kormányzójához. Az első köztéri Kossuth-szobrot a világon, a magyar tengertől pár kilométerre, Siómarosan állították, 1894-ben. A sort Balatonkenese folytatta, az országban másodikként. Az emlékmű felirata a Kossuth-nóták sorát is gazdagítja:
A szép Balatonnál légy hű néped őre./Nyiss utat, vezérelj boldogabb jövőre./ Óh, ragyogj előttünk mint szent égő oltár./ Aki bilincsoldó Messiásunk voltál!