Szomorú eseményre emlékeztek tegnap Balatonfüreden: 61 évvel ezelőtt, május utolsó vasárnapján süllyedt el a Pajtás nevű gőzhajó, 184 emberrel a fedélzetén. Az utasok között sok volt a gyermek, akiknek valószínűleg ez volt a legemlékezetesebb gyermeknapi ajándékuk. A tragédia okairól máig megoszlanak a vélemények.
A Pajtás gőzhajó 1954. május 30-án, vasárnap délelőtt Siófokról indult Tihanyba, útba ejtve a balatonfüredi kikötőt is. Alig távolodott el a füredi parttól a hajó, imbolyogni kezdett, majd az oldalára dőlt. Több forrás szerint ez azért történhetett, mert a hajó utasai a közeli vitorlásverseny rajtját szerették volna megnézni és mindannyian a Pajtás egyik oldalára futottak. Amikor a hajó emiatt megdőlt, akkor pedig ijedten a másik oldalra, majd megint vissza. A vízijármű végül oldalára dőlve süllyedni kezdett.
Egyes túlélők szerint az eset nem így történt, cikkünk végén erről is olvashatnak.
Az viszont biztos, hogy miközben a pánikba esett utasok menekülni kezdtek, a fűtő, Vámosi Gyula saját életét feláldozva kiengedte a gőzt a kazánból, hogy ne robbanjon fel a hajó.
A vitorlásverseny résztvevői azonnal elindultak, hogy kimentsék a hajón kétségbeesetten kiabáló, vagy már a vízben kapálózó embereket, de mivel alig fújt a szél, nem volt egyszerű dolguk. Szemtanúk szerint minden lehetséges eszközzel és kézzel próbálták minél gyorsabb haladásra bírni hajóikat, amiket aztán kis híján felborítottak a belőjük kapaszkodó utasok. Erőfeszítéseik ellenére 23-an lelték halálukat a vízben.
Az amirolatortenelem.blog.hu így számol be a részletekről:
„Orosz katonák is voltak a hajón, és őket meg lehúzta a csizma…Egy pólyás baba is úszott a víz felszínén. A pólya fenntartotta” – így emlékezett vissza a történtekre az egyik túlélő, Simonné Zákonyi Tünde…
Az akkor hat éves óvodás füredi Szoboszlay Máriát az édesapja vitte el a Pajtással kirándulni, hogy ne csak bátyjának, Ferencnek legyen meg ez a gyereknapi ajándék az iskolai hajókirándulással. „- Amikor el kezdett billegni a hajó, édesapám engem kidobott a vízből a móló felé, hogy rám ne dőljön a hajó. Ő is kiugrott, próbált utánam úszni, de a fuldoklók lehúzták, még a ruháját is letépték. Én annyira tudtam már úszni, hogy kalimpálva lebegtem a vízen. Mikor végre utolért, már annyira kimerült, hogy mindketten elmerültünk. Egy vitorlás mentett ki bennünket. Édesapámat lefektették a parton, engem meg bevittek a Vitorlásba átöltözni”
Az akkor 21 éves Halmosi Lajos épp az akkor indult vitorlásversenyt otthagyva sietett segíteni a bajbajutottaknak.
– „A vitorlásversenyen vettem részt kalózommal…Egyszer csak hatalmas zajra lettünk figyelmesek, és a versenybíró, Dolesch Iván a réztölcsérén át az kiáltotta, hogy felborult egy hajó, menjünk menteni az embereket. Szél igazán nem volt, leeresztettük a vásznat, és inkább lapáttal, meg a víz kimerésére szolgáló mericskével eveztünk, hogy mielőbb odaérjünk… Borzalmas kiabálás, jajgatás, sikoltozás fogadott bennünket. Aki a közelünkben volt, mindenki be akart mászni a vitorlásba. Attól lehetett tartani, hogy mi is elsüllyedünk. Köteleket dobtunk ki, hogy abba kapaszkodjanak, meg azt kértünk, hogy maradjanak a vízben, úgy fogják csak a hajó oldalát. Nagyon nehezen tudtuk megértetni magunkat, mert pánikban voltak. Talán 4-5 embert tudtunk egyszerre kivinni. A móló oldalához mentek velük, ahol a partvédőmű kövein álló sétálók segítették ki az embereket.”
Az ÁVH emberei is gyorsan a partra értek, szemtanúk szerint lezárták a mólót és igyekeztek elvenni minden fényképezőgépet és hallgatásra bírni az ott lévőket.
Az egyik túlélő, az akkor 17 éves Illés Erzsébet csillagász – az origo.hu-n megjelent – visszaemlékezése szerint nem igaz, hogy az utasok lettek volna a hibásak.
„Hatvan év után is tisztán emlékszem, ahogy felszálltunk a hajóra, és egyre többen lettünk. Már úgy tele volt a fedélzet, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni közöttünk. Ekkor fogott el a félelem, hogy nem bír el ez a hajó ennyi embert.
Az egész borzalmas élményt igyekeztem mélyre elsüllyeszteni magamban, amiben segített a tragédia körüli hallgatás. Azt suttogták az emberek, hogy huszonkettőnél sokkal többen haltak meg, hogy a kapitány már az előző utakra sem akart kifutni a hajóval, mert életveszélyesnek találta, de „fentről” valaki leszólt, és ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett.
Amint a hajó közeledett a parthoz, egyre jobban látszott, hogy inog, billeg. Ez furcsának tűnt, mert ragyogó, nyugodt idő volt, és a víztükör is teljesen simának látszott. Ahogy egyre jobban közeledett a hajó a mólóhoz, annyira nagyokat billegett, hogy el nem tudtam képzelni, hogy erre egyáltalán fel lehet szállni.
Amikor elengedték a tartóköteleket, azonnal folytatódott a parttól távolodó hajó billegése. Először nagyon mélyre billent a móló irányába (tehát nem a vitorlásverseny irányába!), majd jött egy még mélyebb billenés a másik irányba, a harmadik billenés megint a móló felé, a negyedikkel pedig már fordult is bele a vízbe. Azokkal, akik a móló oldalán – tehát a felemelkedő oldalon – maradtunk, elkezdtünk átmászni a korláton, mielőtt a hajópadlóról leestünk volna a vízbe. A felboruló hajó fenekén másztunk folyamatosan felfelé, és próbáltunk mindig felül maradni, ahogy a hajó billegett.
Azok, akik a fedélzet közepén vagy a túlsó oldalán voltak, beleestek vagy beleugrottak a vízbe. Sokakra ráborult a hajótest, mielőtt ki tudtak volna menekülni alóla. Nem voltunk messze a mólótól, talán csak 10-15 méterre, de hát ott elég mély a víz. Sokan nem tudtak úszni, sokakba belekapaszkodtak mások, és lehúzták őket.
A vitorlások azonnal megindultak felénk, de ahhoz azért elég messze voltak, hogy gyors segítséget tudtak volna nyújtani. Ha valaki nem tudott úszni, akkor nem volt esélye arra, hogy életben maradjon az odaérkezésükig.
Ami a lényeg: nem az utasok borították fel a hajót! Nem is tudtunk volna egy oldalra tódulni, mert olyan sokan voltunk a fedélzeten.” – állítja Illés Erzsébet.
Balatonfüreden az önkormányzat, valamint a Balatoni Hajózási Zrt. és a Nők a Balatonért Egyesület képviselői, illetve a túlélők közül is többen fejet hajtottak a tragédia áldozatainak emelt emlékmű előtt tegnap.
