Május 10-e a Mentők Napja Magyarországon. 130 évvel ezelőtt, ezen a napon alakult meg ugyanis Budapesten az Önkéntes Mentőegyesület Kresz Géza fővárosi kerületorvos kezdeményezésére. Jóval később, 1948-ban az Országos Mentőszolgálat létrejöttével a mentés állami feladattá vált. Azóta pedig a mentők észrevétlenül is a mindennapjaink részévé váltak. Ma őket ünnepeljük, és ebből az apropóból Pénzes Kristóffal, a Budapesti Metropolitan Egyetem fotográfia szakos végzős hallgatójával beszélgettünk, aki a mentők mindennapjait bemutató diplomamunkája készítésekor a két balatoni légibázis életébe is bepillanthatott.
– Miért a mentésre esett a választásod a diplomamunkád elkészítésekor?
– Mindig is kíváncsi embernek tartottam magam. Amikor azon gondolkoztam, hogy milyen témát is kellene választanom a diplomamunkámhoz, valami olyan területet szerettem volna, amire még sohasem volt rálátásom. Mikor megismertem édesanyám mentőorvos barátját, aki sokat mesélt a munkájáról, azonnal tudtam, hogy ezt szeretném bemutatni. Bár ekkor még nem gondoltam bele, hogy mekkora fába vágtam a fejszémet.
– Mennyi időt vett igénybe a diplomamunka elkészítése?
– Január elején kezdtem intézni az engedélyeket a helyi régiós mentőszervezeteknél. Szerencsére mindenhol örömmel fogadták a megkeresésemet, támogattak a célom elérésében, így február elején már el is tudtam kezdeni a munkát, ami körülbelül két hónapig tartott. Ez idő alatt lehetőségem nyílt rá, hogy a két balatoni légibázison, Balatonfüreden és Sármelléken is repüljek a légimentőkkel, valamint vonuljak Siófokon a mentőkkel és Budapesten a gyermekmentővel.
Fotó: Pénzes Kristóf
– Fel lehetett-e előre készülni arra, amit a fotózások során láttál?
– Hogy fel lehet-e készülni? Én igyekeztem mindent megtenni, hogy felkészítsem magamat azokra, amiket látni fogok. Az ezzel kapcsolatos cikkeket és könyvet is elolvastam, és sokat beszélgettem az orvos barátunkkal is a szolgálatok alatt. Azt gondoltam felkészültem, de amikor először szembesül az ember tragédiával, akkor megáll egy pillanatra. Aztán az első sokk után muszáj összeszedni magad és a munkára fókuszálni. Számomra nagy segítség volt, hogy a mentés mellett még rám is figyeltek. Igyekeztem úgy fotózni, hogy az érzelmeimet félretegyem és ezeket inkább a képeimmel mutassam meg.
– Melyik volt a legmeghatározóbb élményed?
– Két nagyon meghatározó élményem is volt. Az első természetesen az, amikor először megcsörrent a riasztási telefon, hogy indulnunk kell. A második eset már egy valódi tragédia volt. Egy újraélesztéshez mentünk, ami nem zárult sikerrel. A halálhír közlésénél nem sikerült a helyes expozíciót megtalálnom, annyira ledermedtem. Ekkor szembesültem először személyesen a halállal, ezt sosem felejtem el.
Kristóf munka közben
– Részt vettél-e bármelyik esetnél a mentésben?
– Igen, amikor voltunk egy betegnél, akihez nem tudtunk bejutni, mert zárva volt a bejárati ajtó, és a beteg sem tudott felállni, valahogy be kellett jutnunk. Mivel én voltam a legkisebb rám esett a választás. Bemásztam a mosdó ablakán és kinyitottam a mentőknek a bejárati ajtót.
Amikor a fényképezőgépre más vigyázott
– Mit tanultál a sorozat készítése során?
– Eddig is nagy tisztelettel voltam az egészségügyi dolgozók, a mentésben résztvevők munkája iránt. Igazából ennél a diplomamunkánál tudatosult bennem, hogy a mentőknek ez nem a munkájuk, hanem sokkal-sokkal több, és az, hogy milyen kevés is elég ahhoz, hogy megtörténjen a tragédia. Örökké hálás leszek a mentőorvos barátunknak, hogy megmutatta ezt a világot és az összes kollégájának, akik a közös munka során hozzásegítettek ahhoz, hogy a sorozat elkészüljön. Egy életre szóló, meghatározó élmény marad mindig számomra.
