Ezen a hétvégén tartják Tihany egyik legnagyobb rendezvényét, a Garda Fesztivált. A ma kezdődő eseménysorozat középpontjában álló gardahalászat történetét Mórocz Anikó foglalta össze.
“Gaardaa!” – Herman Ottó írása szerint ezzel a kiáltással verték fel annak idején a novemberi Tihany lakóit.
Hajdanában, mikor Tihany félszigetét még erdő borította s a nép téli munkáját az erdő szolgáltatta, a halászbokrok nem tanyázhattak naphosszat a parton s a hegyenjárás is inkább önkénytes volt. Akkoron a hegyenjáró kiállott a csúcsra s a falutól a hegyen járóig, kellő távolságban gyerkőczök állíttattak föl. Mihelyt a hegyenjáró észrevette a “látott halat”, oda kiáltott a legközelebb álló gyereknek: Gaardaa!
Szájról-szájra röpült a hir a helységbe s az az ember, asszony, a ki a templom táján hallotta a jó hirt, fölszaladt a toronyba s félre verte a harangot, minek hallatára a halászember ott hagyta munkáját s kirohant a partra.
A garda (Pelecus cultratus) a pontyfélék családjához tartozó, nemének egyetlen faja. Egyéb elnevezései: sugár kardos, balatoni hering, kardkeszeg, karda, szabóhal vagy vezérgarda. Álló és lassú folyású vizek lakója, de szívesen tanyázik brakkvízben, vagyis félsós vízben is. Közép-Európától a Kaszpi-tengerig megtalálható, az Aral-tóban is van állománya. Magyarországon a nagyobb folyókban és a Balatonban él, ahol régebben akár 50-300 tonnát is kifogtak évente. Termetét tekintve 25-35, maximum 60 centiméter hosszú. Szájrése meredeken felfelé irányul, 90-115 kicsi pikkelye van a hullámos oldalvonala mentén. Rajhal, ami napközben a fenék közelében tartózkodik, éjszaka a felszínre emelkedik. Tápláléka planktonrákok, rovarlárvák és -bábok, repülő rovarok és apró halak. Legfeljebb 9 évig él, május-júliusban ívik, és 3-4 évesen válik ivaréretté. Magyarországon a 2014-es “év hala” választáson a három jelölt egyike volt.
A garda a Balaton egyik legrégebbi halfaja, a jégkorszak után jelent meg hazánk területén. Az eredetileg a tengerben élő hal még a sós vízből vándorolt az édesvizek felé, a Sión át kerülhetett a Balatonba. A nálunk honos gardák már egész életüket édesvízben töltik, vándorlási szokásuk azonban mind a mai napig megfigyelhető. Az őszi időben csapatostul érkeznek az úgynevezett tihanyi kútba, mivel a mélyebb vizeket kedvelik. Ilyenkor sötétlik a víz a gardarajoktól. Korábban jelentős mennyiségben halászták, számos tihanyi családnak jelentett megélhetési forrást, de ma is előszeretettel horgásznak rá célzottan.
1055-ben a tihanyi apátság alapító levele 20 szőlőműves és 10 halászó háznépet adományozott az apátságnak. A halászat tehát mindig része volt Tihany történelmének. A kerítőhalászat – ami már szervezett halásztársadalmat követelt – mind a mai napig fennmaradt halászati mód. Ezt a mesterséget magas fokon, rituálészerűen művelték a tihanyiak, teljesen egyedi módszert alakítva ki. Persze ehhez szükség volt a terepadottságokra is.
Ha valami, úgy a “látott halra” való halászat avatja a Balatont “magyar tengerré”, mert a halászat e módja szakasztott mása az észak tengerein folyó heringhalászatnak, avval az egy különbséggel, hogy a mig a heringhalász csülkökön magasra hágva lesi a halak seregeit, a tihanyi hegyenjáró őrhelyét a föld izzó keblének lehellete hányta föl kellő magasságra; hegyet készített a lába alá.
A hagyomány szerint – amiről a már idézett Herman Ottó ír részletesen a Magyar halászat című könyvében – a gardaraj magaslati pontról mutatta meg mozgását.
Természetes, hogy a merre ez a haltömeg mozog, megváltozik tőle a víz színe, csillogása is; az a pont, a hol a halsereg van, sötét, sajátságosan biborbarnás színt öltve, kivált csöndes időben s magasabb helyről már messziről látható. E haltömegek ekkor oszlopszerűen töltik be a víz egész mélységét, a fenéktől a színig; néha annyira, hogy a legfelsőbb réteg viczkándozásától burványt vet a tó színe.
A „hegyenjárók” tehát a tihanyi dombokról lesték, hol verődik csapatokba a garda.
A hegyenjáró hajnalhasadtával fölhúzta nagy csizmáját, foltos ködmönét; nyakába akasztotta megviselt subáját, fülére húzta kucsmáját s meghágta a tekintők egyikét. A csúcson megállapodott s hatalmas botjára támaszkodva, ráveté szemét a tó tükrére; bozontos szemöldökét összerántva, nincs az a sólyommadár, a mely élesebben s apróbbra vizsgálná sólyomszemével a tarlót, mint vizsgálja az ő valóságos sólyomszemével a vizeket a hegyenjáró: lesi a sötét foltnak a megjelenését. Ezek a hegyenjárók egytől egyig tapasztalt, kipróbált éleslátású s a tó tükrét színe, csillogása, hináros helyei szerint bámulatos pontossággal ismerő halászok, a kik még az arányoknak távolság szerint való apadását is pontosan meg tudják itélni, a mi a látott hal elfogásánál igen lényeges föltétel.
Az úgynevezett halászbokrok ez idő tájt állandó készenlétben álltak a parton.
Minden bokor hajója mellett tanyáz; csöndes pipaszó mellett vesztegelve, várja a jó szerencse hírét, vele az indulás perczét. Az Akasztón levő hegyenjáró halat lát. Teli torokból s avval a bizonyos vontatottsággal, a mely a szónak nagy távolságra való megérthetőségét biztosítja, lekiált a bokrok felé: “Háájóóráá!!” Hogy a jeladás arra az esetre is biztosítva legyen, ha a hang nem érné el az őrszem fülét: lekapja subáját, botjára tűzi s magasra emeli.
A feszült várakozást megtörő kiáltásra a csöndesen pipázók talpra ugrottak:
A jelre mind a hét hajó kirohan; a legénység a rugófába veti meg a lábát s szakadásig megfeszített karral, derékkal evez; ilyenkor vége a barátságnak: a létért való küzdelem kiszólítja az irigységet, az indúlatosságot is, s ha roham közben két hajó elállja egymásnak az útját, vagy épen összeakad, van káromkodás, sőt néha döngetés is bőviben. Ekkor nincs halászartikulus!
Ilyenkor a látó embert is árgus szemek figyelték:
Természetes, hogy a hegyenjárót a helység született és fáradhatatlan őrszeme: a gyereksereg is észreveszi s szemmel tartja; s még természetesebb, hogy a mint a hegyenjáró subáját lekapja s botra tűzi, a látott hal hire a szó azon értelmében szétfut Tihany utczáin s be a házakba.
A “látó ember” különböző jelzésekkel, kabátjának lengetésével irányította a vízen hajózó halászokat a gardatömegek felé. Így tájékoztatta a tavon várakozó bárkákat a “látott halnak” nevezett garda mozgásáról, hogy a fogásra legalkalmasabb helyen vethessék ki hálóikat a halászok.
A hegyenjáró azalatt azt a hajót tartja szemmel, a mely jó irányban halad s ehhez szabja jeladását, mely a következő:
1. Subáját, vagy néha egy halászgatyát is, hátfelől előrefelé csapdossa; ez azt jelenti: “Előre!” s ekkor a kormányos változatlanúl tartja az irányt.
2. Subáját balról jobbra csapdossa; ez azt jelenti: “Jobbra tarts!” mire a kormányos jobbra térve, addig halad az új irányban, a míg csak a hegyenjáró ezt a jelt adogatja.
3. Subáját jobbról balra csapdossa; ez azt jelenti: “Balra tarts!”
4. Mihelyt a hegyenjáró észreveszi, hogy valamelyik hajó kellőképen megközelítette a látott halat, hirtelen a földre veti magát, ez azt jelenti: Vesd ki a macskát!
A hegyen és a vízen lévők között folyamatos a kapcsolat, a siker érdekében egyetlen percre sem szakadhat meg a különös kommunikáció:
Ekkor minden ember a hegyen járót nézi, ki még mindig szemmel tartja a halat s mikor észreveszi, hogy a riasztásnak ideje elérkezett, letérdel s a csomóba fogott ruhával verdesi a földet; ez azt jelenti, hogy az evezőkkel dörömbölni kell, hogy a hal a hajó felé álló két istáp közt ki ne osonjon. Az utolsó jel az, hogy a mikor a két istáp összeér, tehát a fogás biztosítva van, a hegyenjáró a subára hajtja a fejét; ez azt jelenti: Megvan.
Az írás folytatása itt olvasható, a hétvégi rendezvény részletes programja pedig ezen az oldalon található.
